Az európai
romantikát fogom bemutatni feleletemben. Először általánosságban beszélek erről
a stílustörténeti korszakról, főbb jellegzetességeiről, majd megvizsgálok egy
romantikus művet, s annak bemutatásával ismét jellemzem a romantikát. Az angol
romantika egyik híres darabját választottam: Byrontól a Childe Harold búcsúját.
Először tehát
pár szót szólnék a romantikáról általánosságban.
A romantika
kora a XIX. század. Nyugat-Európában – Angliában, Franciaországban,
Németországban – az 1790-es évektől 1848-ig számítjuk a romantika korát, tehát
a század első felét határozza meg. Magyarországon később jelenik meg: a
reformkortól, tehát az 1820-as évektől a XIX. század végéig tart nálunk ez a
korszak.
A romantika a
felvilágosodásban, azon belül a szentimentalizmusban és a Sturm und Drang-ban
gyökerezik. A romantika előfutárának számít tehát pl. Rousseau a maga
természetkultuszával, ill. Goethe és Schiller is, akik a német klasszika nagy
alakjai. Azt lehet mondani, hogy a romantika a felvilágosodásban uralkodó "józan
ész", a racionalizmus ellenpontja. A XIX. század kiábrándul a „józan ész”
eszményéből, csalódik a polgári társadalomban. Ezt a csalódást fejezi ki a
romantika elvágyódása.
Nézzük akkor, milyen jellemzői
vannak a romantikának mint stílustörténeti korszaknak!
Jellemzője a tudatos szembefordulás a klasszicista
mértéktartással. A nagy, mindent elsöprő szenvedély kerül előtérbe a
klasszicista mértéktartással szemben. Központi értéke a szabadság, ami alatt a
politikai szabadságot is érti egy nemzet vagy akár a világ számára, de az egyén
szabadságát is. Mindenekelőtt a művész teljes szabadságát hirdeti meg, a zseni,
a különleges egyéniség kultuszát. Az eredetiség alapvető követelmény: az alkotó
zseni, aki új témákat, új életérzéseket, új műfajokat, új kompozíciós
szerkezeteket teremt, fedez fel; nem törekszik harmóniára, sőt, a
töredékességet is kedveli. Ahogyan a klasszicizmussal szembe fordul, úgy
a hagyományos polgári életformával is. A művész kilép az átlagból, a
megszokottból. Különleges ember – ilyen pl. a byroni hős.
A megszokottól
való menekülés vágya igen erős a romantikában. A romantika az egzotikum
(különleges távoli, idilli világ) felé fordul. Jellemzi az orientalizmus
(török, arab, újgörög, keleti őshaza felé fordulás).
Időben is
létezik elvágyódás: mivel a jelent gyakran sivárnak tartja, a romantikus alkotó
elvágyódik a múltba. A romantika szereti a múltat, de nem mindegyiket. A derűs
antik világ helyett a rejtelmes középkor, főképp a gótika kerül az érdeklődése
középpontjába.
A romantikát
jellemzi a nemzeti múltba fordulás, a nemzeti tartalmak keresése is. Így fedezi
fel a népi kultúrát, ekkor indulnak a népmesegyűjtések.
A romantika
másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő
nemzeti tudat. A nemzeti múlt felé fordulás szorosan összekapcsolódik a nyelv,
a kultúra közösségén alapuló összetartozással. A romantikusok hangsúlyozták a
más népekétől különböző nemzeti sajátosságokat. A hagyományok őrzése fontos
feladat, a nemzeti múlt regéit, a nép eredetmítoszait, a nemzeti mitológiákat
ápolja és újrateremti a romantika.
Mint sok más új
korszak, tagadja az előzőt. A romantika nemcsak eszményeiben, hanem
formaválasztásában is szembe fordul a klasszicizmussal. Felbontja a hagyományos
klasszicista formákat, a kevert műfajúság kedvelője (pl. verses regény, drámai
költemény). Új műfajokat is létrehoz, főleg a regényen belül - történelmi, kísértet-,
rém-, fantasztikus, detektív-, mese- és verses regények születnek ebben a
korszakban. A hangnemeket
is vegyíti; mindent líraivá tesz: pátosz és irónia jellemzi; másfelől felfedezi
az egyszerűséget, amikor rátalál a népiességre.
Byron: Childe
Harold
A romantika számtalan jellegzetességét nehéz volna egyetlen művön
bemutatni. Sok tipikus romantikus alkotás létezik, amelyekben a stílus egyes
vonásai erőteljesebben, mások kevésbé vagy egyáltalán nem jelennek meg. Az
általam választott mű rövidsége ellenére jó pár jellegzetes vonást hordoz.
Mivel külön kiemeltem a romantikus művész bizonyos vonásait, illik egy
pár szót szólnom a szerzőről, George Gordon Byronról.
Az angol
romantika második nagy költői nemzedékének három legjelentősebb alkotója
Shelley, Keats és Byron.
Mindhárman szinte minden műfajban alkottak (elbeszélő költemény, drámai
költemény, ballada, rapszódia, óda, himnusz stb.), de legfőbb alkotásuk saját
személyes életük volt, igazi romantikus regényhősök voltak. Különösen igaz ez
Byronra, akinek életére azt szokták mondani, hogy az maga a romantika.
Romantikus különc, nagy utazó, gazdag világfi, hősszerelmes, a szabadság
megszállottja volt. 1788 és 1824 között élt, tehát mindössze 36 évet. Rövid
életében rengeteget utazott, 7 évig élt Itáliában, hírhedt volt viharos
szerelmi kapcsolatairól, és önként harcolt a görög szabadságharcban. Érthető,
hogy felfokozott egyéniségtudat jellemezte. Byron életérzése és magatartása
mintául szolgált az utókornak: a sokat megélt, sok szenvedélyt megtapasztalt
ember kiábrándultsága, csömöre,
világfájdalma a „byroni hős” életérzéseként, a spleenként vált ismertté.
1812-ben jelent
meg első jelentős műve, a Childe Harold zarándokútja című elbeszélő
költemény. A megjelent első két ének a portugál, spanyol és görög utazások
epikus és lírai megörökítése. Az 1816-ban megjelent 3. és 4. ének
Ebben a műben
lépett elő először a „byroni hős”, az európai romantika mintájául szolgáló
figura.
A Childe
Harold tele van útleírásokkal, tájábrázolásokkal, népszokások leírásával
is, amelyek az egzotikum ízével hatnak. De található a műben a szabadságért
küzdő spanyol gerillamozgalomról szóló leírás, történeti és politikai
elmélkedés is. Magyarul teljes terjedelmében csak 2009-ben jelent meg.
Az elbeszélő
költemény négy énekből áll. A legismertebb rész a Childe Harold búcsúja, ami az
első ének elején található, amikor Childe Harold, az életunt ifjú, készül, hogy
elhagyja a szülői házat.
A Childe Harold
búcsúja
A vershelyzet
egy szokatlan búcsú: akkor hangzanak el a búcsúzó szavak, amikor az utazó
eltávolodott a parttól, alig látja már
szülőföldjét. A környezet igazi romantikus táj: naplemente, „éji szél”, „vad
sirály”, ezek pedig sírnak és sikoltanak. A baljós, fenyegető természet
ugyanakkor nem rettenti el az utazót, aki fájdalom nélkül hagyja el otthonát.
Valójában lélekben otthontalan, nem vágyik vissza.
Childe Harold
mellett kontrasztként ott áll az apródja, aki rendes, átlagos búcsúzó: honvágya
van, a szeretteire gondol. A romantikus byroni hős erre képtelen, hiszen ő már
képtelen bizonyos érzelmekre, és abban sem hisz, hogy hozzá bárki tudna
kötődni. Cinikus, nem hisz az érzelmekben, s erre a fogyatékosságára rá is lát:
– Hű kis cseléd, elég, elég!
Könnyed méltán fakad,
volnék ártatlan, mint te, még,
nem sírnál most magad!
Egyértelmű
tehát, hogy az ártatlanságát elveszített, kiégett ember szavai ezek. Ugyanakkor
élettapasztalatot is gyűjtött, az élettel kapcsolatosan komoly tudás birtokában
van. Tudja, hogy az élet, a szerelmek, tele vannak hazugsággal, hűtlenséggel, s
amit az átlagember értékesnek vél, lehet, hogy egyáltalán nem az.
csak az fáj, hogy mit itt hagyok,
még egy könnyet sem ér…
Magánya tehát
vállalt magány, és ez a büszkeség, ez az erő, valamint az életről való tudás,
egy fajta kiábrándult bölcsesség teszi vonzóvá a byroni hőst.
Magam vagyok már e kerek
földön s e nagy vizen,
búm senkiért se kesereg,
mint értem senkisem.
Feleletemben bemutattam a byroni hőst, ezt a tipikusan
romantikus alakot, aki a polgár, az átlagember ellentéte, aki elvágyódik a
szürke hétköznapokból, vonzza őt egy érdekesebb, egzotikus világ, és aki
számára a fizikai, lelki, érzelmi, szellemi szabadság mindennél fontosabb.
A világirodalom talán
legismertebb byroni hősét az orosz irodalomban találjuk: Puskin
Anyeginje (1830). Puskin rajongója volt Byronnak, és az ő élete is tele volt
botrányokkal, kalandokkal, mint Byroné. Puskin Byron hatására fogott bele a
verses regénybe, és hősét, Anyegint, a megcsömörlött világfit is az angol
költőről - vagy hőséről, Childe Haroldról - mintázta. Anyegin példaképe a műben Byron; a romantikus angol költő portréja lóg
szobája falán. Könyvtárában
Tatjana rá is talál Byron műveire, Puskin utalása tehát nyilvánvaló.
Anyegin ugyanúgy különc, művészi alkat, a nők ugyanúgy
szeretik, mint Byron hősét, s ugyanúgy kiábrándul a világból, az életből, mint
amaz. Ugyanakkor Puskin végül nevetségessé teszi hősét, amikor Anyegin végül
komolyan beleszeret Tatjanába, de visszautasításba ütközik.
